újévi Váncsa
Namármost kezdjük azzal, hogy télidőn reggelizünk.. Ha kell, ha nem. Persze kell a hideg miatt, meg amúgy is az a szokás. Tehát fölserkenünk pirkadatkor, mármint hajnali hat és tíz között, jégvirágok az ablakon, azon túl fehér a világ, vagy legalábbis mi annak gondoljuk, tehát mindenek előtt pálinka jut a szervezetbe, nem sok egyetlen korty csupán. Ott áll az üveg az almáriumban, mellette vastag falú kicsiny pohárka, teleöntjük, lehúzzuk, de csak egyszer. Maximum kétszer, háromnál többször semmiképp. Utunk a kamrába vezet, nagy fazék abban hideg töltött káposzta. Ez az amire vágyunk, amire mindig is vágytunk, és amire mindig is vágyni fogunk. Fölemeljük a fedőt, és az edénybe tekintünk, mennyi van abban vajon, illetve e mostani támadásunkat követően mennyi marad. Persze mindegy is, jobb kezünk hüvelyk- és mutatóujjának ügyes mozdulatával megragadunk egy tölteléket, tápcsatornánk bemeneti nyillásához juttatjuk, és lenyeljük, mint anakonda a kecskegidát. Aztán kiemelünk még egyet, majd egy harmadikat, és így tovább, reggeli ínyenckedésünk tehát leginkább egy kikötői idillre emlékeztet, amikor a portál daru egyenként felemeli az óriás konténereket, majd ezeket a hajó feneketlen gyomrába eregeti. Kenyér nem kell, semmi kiegészítő nem kell, minek is, a töltött káposzta önmagában véve kerek egész. El lehet vele a napot kezdeni.
A töltött káposzta nálam is megvolt. De nem apróztam, kiszedtem egyből mind a hármat. Viszont pálinkát ilyen korán képtelen vagyok inni. Tegnap sem vittem túlzásba. Még az éjféli, össznépi tűzijáték durrogás előtt sikerült befejeznem legújabb ihletem rögzítését. Ezzel indítottam az évet.
